Piton látszólag megelégedett ennyivel. Takarékra vette a lángot saját üstje alatt, intett Harrynek, hogy pakolják vissza a megmaradt hozzávalókat a falak mentén sorakozó tárolókba. Körülbelül öt percig tevékenykedtek ismét csöndesen, és a tanár csak akkor szólalt meg ismét, amikor a labor patyolat tiszta volt ismét.

- Nem volt sikeres az animágiaórád? – érdeklődött. - Egyetlen órából nem kell messzemenő következtetéseket levonnod, bár ezt bizonyára Minerva is elmondta neked. Ha most nem sikerült, egyáltalán nem bizonyos, hogy nem vagy rá képes.

Harrynek nem sok kedve volt beszélni erről, és – ha egészen őszinte akart lenni – akkor az animágiával kapcsolatos ambivalens érzelmei és gondolatai csak részben voltak okozói az iménti figyelmetlenségének. Inkább az foglalkoztatta, az égési balzsam helyett, hogy mennyire zavarja az a felfedezés, hogy el akarja mondani Pitonnak, mióta csak ebéd után belépett a bájitallaborba, hogy mit is látott ott a szalonban. Elvégre kinek mondhatná el? Sem a barátai, sem Remus nem volt most sehol, és éppen Piton volt az, aki ráébresztette arra, hogy az őt nyomasztó dolgokat sokkal könnyebb elviselni, ha valakivel megosztja. De miért éppen a mellette dolgozó fekete alaknak mondja el? Miközben kavargatta a főzetet, azon morfondírozott magában, hogy az őt foglalkoztató kérdésekkel várja-e meg Remust, vagy inkább próbáljon a bájitaltanárától válaszokat kapni, de nem tudott dönteni. Végül jelenlévő tanára segített döntenie a kérdéseivel.

- Éppen az a baj, hogy sikeres volt, tanár úr – vallotta be végül.

Piton megemelte egyik szemöldökét és kérdőn nézett rá, de mivel Harry nem mondott többet, tovább kérdezett.

- Akkor? Felzaklatott valami, ami az órán történt? – kérdezte Piton, de hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, bólogatni kezdett. – Nem, nyilvánvaló, hogy történt valami… Nézd, nem muszáj róla beszélned.

Harry a férfi szemébe nézett, és meglepődve tapasztalta, hogy milyen szelíden néz most rá Piton annak ellenére, hogy az imént majdnem a levegőbe repítette a labort. Talán a szelíd tekintet győzte meg arról, hogy megossza gondolatait. Nagyon sóhajtott, és töviről hegyire elmesélte az egész órát, onnantól kezdve, hogy McGalagony megérkezett.

-… és azt vártam, hogy… hogy szarvas lehet az alakom – mondta Harry, igyekezett érthetően fogalmazni, de hajtotta valami, hogy a lehető leghamarabb rátérjen az őt foglalkoztató problémára, ezért kissé zavaros lett a beszámolója. - McGalagony is azt mondta, hogy ez valószínű, de nem így lett. Az a tükör egészen mást mutatott… olyan visszataszítóan ronda volt, egészen megrémültem attól, hogy esetleg így kell kinéznem. Mert ha igen, eszem ágában sincs folytatni az animágiát! – Élénken gesztikulált, karjai úgy mozogtak, mintha valami láthatatlan ellenfelet akarna lecsapni. - És ez még nem minden, mert a professzor azt is mondta, hogy ez nem normális, és én nem akarom, hogy megint…

Úgy látszik – abból, hogy a plafonra tekintett, majd vágott egy grimaszt -, hogy Pitonnak nem volt ínyére Harry beszámolójának összevisszasága, ezért türelmetlenül félbeszakította a fiút.

- Hálás lennék egy kissé összeszedettebb beszámolóért. Szóval… Mit mutatott a tükör? Egy futóférget, vagy mit?

Harrynek elakadt a lélegzete, majd – vizuális típus lévén – elképzelte magát futóféregként és elnevette magát. Igaz, a tükörben látott önmaga sem volt sokkal szebb, és amikor ez eszébe jutott, ismét elkomorodott.

- Nem. Egy főnixet – suttogta.

- Egy mit? – a bájitalok mestere közelebb hajolt, pedig Harry tisztában volt vele, hogy a hallásával semmi gond.

- Egy főnixet. Pontosabban egy bébifőnixet. Ijesztő volt. – Harry még mindig suttogott, és minden bizonytalansága megjelent az arcán, ahogy tanárára nézett.

Most Pitonon volt a sor, hogy elfelejtsen levegőt venni. Tátott szájjal bámult Harryre, és a fiúnak volt egy olyan gyanúja, hogy a férfi most nem lenne büszke kinézetére, ha egy tükröt tartanának elé. Egyáltalán nem volt pitonos.

- Egy főnix… - motyogta maga elé Piton. – A főnixek <i>mágikus lények</i>.

<i>Nahát! Tényleg?</i> Harry rájött, hogy tulajdonképpen a férfi ugyanúgy reagál, mint ő, miután a kezdeti sokkon túltette magát: döbbenettel. Amikor meglátta az apró szürke kis fiókát, aminek itt-ott narancsvörös pihéi voltak, először az undor és a kétségbeesés fogta el. Ahogy mozdult, a lény tagjai is mozdultak, olyan kétségbeejtően esetlen volt, hogy Harry biztosan elnevette volna magát, ha nem tudatosul benne, hogy az ott saját maga. McGalagony is ugyanazzal az undorral és döbbenettel reagált, mint ő, de aztán a tanárnő további meglepő dolgot mondott.

- Igen, és McGalagony professzor szerint ez nem lehetséges.

Piton összeszedte magát. Rendezte arcvonásait, hátrasimította arcába hullott fekete tincseit, és arca szinte teljesen kifejezéstelen volt már, mikor megszólalt.

- A jelek szerint mégis lehetséges. Minerva mit mondott?

- Hát, nem sokat – tájékoztatta Harry. - Azt mondta, visszamegy a Roxfortba, mert utána kell néznie bizonyos dolgoknak, nem tudja, hogy folytathatja-e így a tanításomat, ha ő sincs tisztában a lehetőségekkel.

- Meg is értem, egyáltalán nem hétköznapi, amit produkáltál.

Harry keserűen elhúzta a száját.

- Pedig jó lenne néha <i>hétköznapinak</i> lenni.