"- Igaz, hogy Potter tud patrónust megidézni?

Harryt leverte a víz, és megszólalt belső vészcsengője. <i>Én már nem tudok patrónust megidézni! Ha most produkálnom kell magamat, akkor végem.</i>

- Igaz – állított valótlant tudtán kívül Hermione. – Sőt! Nekünk is megtanította.

Ismét izgatott moraj hullámzott végig a termen.

- Mit hallok!? – szólalt meg most az eddig teljesen szótlan Sage Stidolph, és előbbre lépett. – Te megtanítottad diáktársaidnak a Patrónus-bűbájt?

- Ööö… igen – nyögte Harry fülig vörösödve.

- Ez aztán már valami! – kiáltotta a tanár, és hideg sötét tekintetével rámeredt. - Már említették veled kapcsolatban, hogy képes vagy erre a bonyolult bűbájra, de hogy a tudásod átadásával is elboldogultál… Megtanítani talán még nehezebb – mondta, miközben hitetlenkedve megrázta a fejét. - És ezek is valódi patrónusok voltak?

Harryt ismét Hermione segítette ki zavarából.

- Volt köztük olyan is, tanár úr, de volt, akinek tavaly még nem öltött alakot a patrónusa.

Stidolph még egy lépéssel közelebb lépett a tömeghez, és a tavalyi DS-tagokra emelte a tekintetét.

A fekete hajú férfi szája apró, torz mosolyba húzódott.

- Megtekinthetnénk esetleg mi is?

Semus, Cho, Neville, Hermione, Luna, Ginny és a még ott lévő volt DS-tagok mind ugyanakkor emelték magasba a pálcáikat.

- <i>Expecto Ptaronum!</i> - csendült fel a varázsige egyszerre, mire sorra ezüstös ködpamacsok emelkedtek ki a pálcából, és némely ködpamacs lassan határozottan kivehető állatalakot öltött.

Az előbbi izgatott moraj most elragadtatott kiáltásokba csapott át, néhányan még tapsoltak is hozzá.

- Ez lenyűgöző! – lelkendezett Stidolph, de a hangja egy cseppet sem hangzott őszintének. – Sajnálom, hogy nem vagyunk órán, kiosztanék néhány jutalompontot.

Harry döbbenten nézte, ahogy a tanár visszahúzódik a fal mellé, ahol eddig ácsorgott. Tudta jól, ha akart volna pontokat osztogatni, minden gond nélkül megtehette volna. Igazán nem haragudott a tanárra, valószínűleg azért, mert az – anélkül, hogy tudta volna -, azzal, hogy kétkedett tanári kvalitásaiban, és elvégeztette a DS-tagokkal a Patrónus –bűbájt, őt megóvta attól, hogy a fél iskola előtt be kelljen vallania, hogy nem képes rá.

- Visszatérve a tankörre – mondta, mikor visszafordult a diákokhoz Harry -, úgy gondoltuk, hogy ez a hétfő esti időpont megfelelő lenne, mondjuk öttől vacsoráig. Elsőre csak egyszerűbb dolgokat gyakorolnánk, például a lefegyverzést, és ha azok mennek, akkor mehet a többi.

Az idősebb diákok zúgolódni kezdtek.

- Nehogy már ilyenekre vesztegessük a drága időt! – mondta egy hollóhátas.

Harrynek de ja vuje támadt. Tavaly ugyanígy reagáltak a Szükség Szobájában Dumbledore Seregének tagjai.

- Akkor… akinek megy, az segítsen azoknak, akiknek nem megy. Együtt tanulunk, egymástól. – Még magát is sikerült meglepnie vele, de ez hatott. Azonnal abbamaradtak a zúgolódó megjegyzések. – Tudom, hogy sokan vagyunk, de próbáljatok meg párokba rendeződni, elég nagy a terem. Hermione, nincs meg az a síp? – súgta oda barátnőjének.

- De, várj – mondta, majd kotorászni kezdett a táskájában. – Tessék.

- Ha párokba rendeződtetek, akkor belefújok a sípba, és kezdhetitek, ha megint belefújok, hagyjátok abba. Csak egyszerű ártásokat és rontásokat használjatok. Rajta!

Azonnal káosz kerekedett, amikor a diákok nekiláttak párt keresni maguknak, de néhány perc múlva szinte minden fej Harry felé fordult, aki mély levegőt vett, és belefújt a sípjába.

Azonnal megtelt a terem hangos <i>Capitulatus!</i> kiáltásokkal, és repülő pálcák suhogásával és becsapódásával. Azok, aki úgy érezték, hogy már ismerik ezt a varázslatot – például a régi DS tagjai, vagy a hetedévesek -, ők a párokat figyelték, és ha valami hibát találtak egy pálcamozdulatban, vagy egy testtartásban, akkor segítettek kijavítani.

Kicsit később megpróbálkoztak egy egyszerű pajzsbűbájjal is, itt már sokkal kevesebben voltak azok, akik úgy érezték, hogy nekik nincs szükségük a gyakorlásra. Így Stidolph beállt segíteni, járőrözött a párok között, hogy tanácsokkal lássa el őket.

Ahhoz képest, hogy nagyon sokan voltak a teremben, mindenki tette a dolgát, és Harrynek egyáltalán nem kellett a fegyelmezéssel foglalkoznia, pedig ez volt az, amitől legjobban tartott az elején. Csak néhányszor kellett szólnia – és főleg a harmadévesekre -, hogy ne azt nézzék, hogy más mit csinál, hanem a párjukkal gyakoroljanak. Persze mindenki beszélgetett a körülötte állókkal, és nevetgéltek, de ez egy csöppet sem volt zavaró. Az egész terem olyan volt, mint valami vidáman zümmögő méhkas.

- Nem kell ekkorát böknöd a pálcával – mondta Harry egy harmadéves hugrabugosnak -, még a végén kiszúrod a szemét. A pajzsbűbáj megvéd, nem támadó varázslat… Igen, így. Látod? Sokkal jobb!– Aztán a következő párhoz lépett, és mindenkihez volt egy-két szava, egészen addig, amíg a tankör foglalkozásának végét jelző megbűvölt csengő meg nem szólalt, akkor Harry belefújt a sípjába.

- Hát, köszönöm a részvételt, ügyesek voltatok – mondta hangosan, hogy a terem minden szegletében hallható legyen. – Legközelebb egy hét múlva, ugyanitt, ugyanekkor.

Csönd lett a teremben, aztán hirtelen mindenfelől felhangzott a taps. Harry pedig mélyet sóhajtott megkönnyebbülésében. Ezt is túlélte! Vigyorogva nézett Hermionéra, aki arcán szintén széles vigyorral állt egy negyedéve hollóhátas mellett, és éppen a csalánártás okozta kiütéseket tűntette el annak arcáról.

A diákok lassan távoztak, miközben arról beszélgettek, hogy kinek sikerült a lefegyverzés és a pajzsbűbájt tökéletesen végrehajtani, és milyen jól érezték magukat végig. Csak a DS-tagok és Stidolph maradt a teremben.

- Ez nagyon király volt, Harry! – lelkendezett Seamus.

- Ha belegondolok – szólalt meg Neville -, hogy tavaly miket produkáltam… Nem lehetett könnyű dolgod velünk.

Seamus megveregette a vállát.

- Láttad, hogy az a kis vakarcs hogy fogta a pálcáját? Na, ahhoz képest te valóságos Merlin vagy!

- Ne nevezd így, csak simán harmadéves! Te sem voltál egy kimondott pálcavirtuóz ilyen idős korodban, Seamus Finnigan – emlékeztette Hermione.

- Igenis, prefektusasszony! – Tisztelgett szemtelenül vigyorogva a fiú. - Menjünk, még lemaradunk a vacsoráról – javasolta komolyabban.

- Gratulálok, Potter! – szólt Stidolph, mikor odajött a csoporthoz. – Tényleg jó ötlet volt ez a szakkör, és ahogy elnéztem, valóban szükség is van rá.

Harry picit furcsán érezte magát a gratuláció miatt.

- Köszönöm, tanár úr, de azért jórészt a barátaim érdeme is – mondta zavartan.

- Ehhez kétség sem férhet. Menjenek enni. – Stidolph csak ennyit mondott, elegánsan megemelte sötétkék talárja szélét, biccentett, majd távozott."