Vékony szeletekre vágjuk az aszúfügét, és lassú tűzön, víz nélkül feltesszük főni. Amikor elkezd levet engedni, lassan kevergetni kezdjük az óramutató járásával megegyező irányban, egészen addig, amíg már nem ereszt több levet. Mérjük bele a valeriánát, és pihentetjük pontosan hat percig. Harry mindent pontosan a leírásnak megfelelően csinált, legalábbis igyekezett. Amikor belerakta a valeriánát, a főzet élénksárgára vált. Most volt hat perce, és elkezdte figyelni, hogy mit csinálnak társai. Ez mostanában szokásává vált; öt évig szinte föl sem pillantott az üstjéből, de most sokkal magabiztosabbnak érezte magát a terepen.

Hermione természetesen elmélyülten dolgozott, ő még a pihentetési fázis előtt volt, Ron pedig kapkodva, és kicsit izzadva utánozta minden mozdulatát; láthatóan nagyon szenvedett. Mint minden órán. Neville azonban mintha megtáltosodott volna, nagyon összeszedetten dolgozott, arcán elszántság tükröződött. Amikor ő is eljutott az aszúfüge kevergetéséig Harryre nézett, és zavartan elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy nézik.

- Muszáj ezt a bájitalt megtanulnom. Legalább ezt… - motyogta nagyon halkan, de valahogy idegesen.

Harrynek néhány pillanat kellett, amíg megértette. Neville a szülei miatt tartotta fontosnak, hogy megtanulja ezt a bájitalt. Hiszen őket a Cruciatus-átokkal kergették az őrületbe annak idején, és talán úgy hitte, ez egy olyan bájital, ami talán segíthet a kezelésükben, és fiukként kötelessége tökéletesen elkészíteni a főzetet. Legalább ezt… Harry legszívesebben bátorítóan megveregette volna a másik hátát, de persze visszafogta magát.

Kétórányi megfeszített munka után beadták a bájitalmintájukat, és mindenki mehetett a maga dolgára.

- Potter…

Kivéve Harryt.

- Igen, tanár úr? – fordult vissza a megszólított. El nem tudta képzelni, hogy mit akar most vele megbeszélni a tanár, hiszen semmi említésre méltó nem történt az órán. Legalábbis ő nem vette észre.

- Te maradj… Ti pedig várjátok meg odakinn – mondta Piton Ronnak és Hermionénak, amikor azok is megtorpantak.

Piton intett egyet a pálcájával, mire a tanterem ajtaja döngve becsapódott.

- Most hosszú szünet van, így van néhány percünk beszélgetni – mondta, és leült az egyik munkaasztal melletti székre. Fekete talárját elrendezgette maga körül, ahogyan általában szokta.

A griffendéles is letelepedett, és érdeklődve nézett tanárára.

- Hogy viselkednek a házam diákjai a tankörödön?

Harryt meglepte, hogy Piton pont erről akar vele beszélni. Mégis mi a fenét mondjon erre?

- Mint bárki más – felelte némi kis gondolkodás után.

A fekete szemek gyanakodva fürkészték Harry arcát, mintha hazugság jeleit keresnék rajta.

- Valóban?

- Mire kíváncsi? Semmi gáz nincs velük – válaszolta Harry, és beletúrt a hajába. - Egymás között megvannak, nem vegyülnek másokkal. Csinálják, amit kell egy zokszó nélkül. Miért?

Piton kissé hunyorogva maga elé bámult, mintha elgondolkodna a hallottakon.

- Nincs azzal semmi problémád, ugye, hogy mardekárosokat is kell tanítanod?

- Hát… - kezdte Harry, de gyorsan becsukta a száját. Aztán úgy döntött, őszinte lesz. – Először nem örültem, tanár úr, de aztán Hermione elmagyarázta, hogy nem zárhatom ki őket, de addigra már én is megértettem, hogy nincs is rá semmi okom… Csak látásból ismerem a legtöbbjüket. – Elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit is mondhatna még, pedig Piton olyan kérdő tekintettel nézett rá. – Egyébként második alkalommal kevesebben voltak.

A varázsló bólintott.

- Csak azt akartam elmondani neked, hogy talán jó lenne, ha tudnád, hogy azok a diákok, akik a mardekárból hétfőnként a tankörödre járnak, ők ezért keményen megküzdenek házuk többi tagjával.

- Hogy érti, hogy megküzdenek?

- Hogy úgy mondjam… a mardekárban nem örvendesz nagy népszerűségnek, így azok, akik feliratkoztak a tankörödre, magukra vonták a Mardekár házának haragját. Ne gondolj semmi végletesre – mondta Piton, amikor látta, hogy Harry szemei elkerekednek -, nem hinném, hogy néhány csínyen túl merne menni bárki is. Nem kapják meg a házi feladatot másolásra, amit eddig megkaptak, ha elaludnának reggel, nem szól nekik senki…

- Kiközösítik őket?

- Ez egy korrekt megfogalmazás.

Harry tudta, milyen kiközösítettnek lenni, amikor senki nem szól hozzá, mégis mindenki őt bámulja, amikor nem érezheti maga mögött barátai támogatását, amikor senki nem ül mellé a Nagyteremben.

- Akkor miért hagyja, hogy DS-re járjanak, tanár úr?

Piton arcán halvány torz mosoly jelent meg. Olyan volt, mintha lemondó szomorúsággal tekintene erre a kérdésre.

- Azért, mert helyes dolognak tartom, hogy megpróbálnak kitörni házuk korlátai közül…

Igen, hiszen nem minden mardekáros halálfaló… és talán az, hogy hétfőnként eljönnek a DS-re, azt jelzi, hogy nem is akar minden mardekáros halálfaló lenni.

- Igen, ez igaz – mondta végül Harry.

- Azon leszek, hogy az a négy, aki nem ment el a második alkalommal, visszatérjen. Azt szeretném kérni, hogy úgy fogadd őket, hogy ismered a helyzetüket. – A férfi hangja szokatlanul szelíd volt. Ugyanis most olyat tett, amit ritkán: kért. És ebben erősebb volt a kényszerítő erő, mint parancsaiban. Harry már tudta ezt.

- Rendben.

Piton aprót biccentett, majd kihúzta magát ültében, és mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.

- Van még egy dolog, amiért beszélni szerettem volna veled. Át kell adnom egy vacsorameghívást – mondta szárazon.

- Vacsorameghívást? – kérdezte Harry igencsak elcsodálkozva.

- Albus arra kért, hogy holnap a Nagyterem helyett az irodájában költsd el a vacsorádat – mondta Piton. – Természetesen az ő társaságában… És az enyémben.

Jaj, ne! Nem voltak kétségei, a griffendéles tökéletesen tisztában volt vele, mire is megy ki ez a meghívás.

- Holnap… holnap különórám lesz McGalagony professzorral – nyögte, de valahogy sejtette, hogy ezzel nem megy sokra.

- Elismerem, szép próbálkozás volt – kuncogott a tanár halkan -, de azt hiszem, hogy te is tudod, hogy kötelező érvényű meghívást kaptunk…

Harry lecsukta a szemeit, hogy egy kicsit elrejtse Piton mindent látó szemi elől kétségbeesését. Nem akart gyerekesnek tűnni, de legszívesebben csak rázta volna a fejét, miközben egyvégtében nemeket kiabál. Na, ez igazán gyerekes lenne. Olyan dudleys…

- Nem nagyon van más választásom, igaz? – kérdezte végül.

A varázsló megcsóválta a fejét.

Ez a mozdulat valahogy együttérzésről tanúskodott Harry számára, de lehet, hogy csak annak szerette volna látni.

- Gondolom arra kíváncsi Dumbledore, hogy beszéltem e már magának arról…

- Kétségtelenül.

- És mi a frászkarikát mondjak?

- Az igazat. Azt, hogy szoktunk beszélgetni arról. A konkrétumokat nem kell tudnia, csak ellenőrizni akarja, hogy betartod-e az alku rád eső részét.

Harry bólintott. Ugyan nem sokat, de néha tényleg beszélni szokott Pitonnak gyerekkoráról. Soha nem szándékosan teszi, de mégis megteszi, és végül nem bánja.

- Akkor holnap találkozunk. Vacsoránál.

A fekete férfi csak bólintott.

- Most menj – mondta, és egészen addig nem vette le a fiúról a szemét, amíg az ki nem ment a teremből.

Harry végig a háta közepén érezte Piton tekintetét. Ezt a képességét öt év alatt bőven volt ideje kifejleszteni, de az előző évekkel ellentétben, most tudta, hogy semmi fenyegető nincs ebben a tekintetben.