Helló, a fejezet háromötödénél járok. Tök jó, hogy ilyenkor van az embernek ideje írni.:-)

- Harry nem tehet arról – sziszegte Mr. Vernon Dursley arcába, aki még mindig dühösen fújtatott -, hogy varázslónak született. Ahogyan arról sem tehet, hogy rossz a látása, vagy sötét a haja színe.

A bácsi fölugrott a fotelból, ezzel arra késztetve Pitont, hogy kiegyenesedjen, nehogy összeütközzön a fejük. Vernon körülbelül a varázsló válláig ért, de nem hunyászkodott meg.

- Soha nem volt normális – ordította fölfele nézve a varázsló arcába -, de amíg fel nem vették abba az átkozott iskolába, volt némi remény arra, hogy olyan legyen, mint mi. Normális gyerekek közé járhatott volna, akik jó példát mutattak volna neki, és nem kellett volna ország és világ előtt az hazudnunk, hogy… hogy…

- …hogy egy javítóintézetbe járok? – kiabálta Harry, most már ő is felpattanva a kanapéról. Teljesen elfeledkezett arról az elhatározásáról, hogy nem akar összekülönbözni a rokonaival.

- Hogy hová? – bámult rá Piton meglepetten.

Harry elpirult.

- A Szent Brútuszba, ahová az olyan reménytelen eseteket küldik a muglik, mint én – suttogta.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy mindenkinek azt mondták a rokonaid, hogy olyan intézménybe jársz, ahol problémás gyerekeket tanítanak? – Piton úgy bámult rá világoskék szemeivel, mintha most látná őt először.

Harry összeszorította a száját. Ő bizony nem fog többről beszámolni, ennyi éppen elég volt, már sok is. <i>Most minek magyarázzam? Mi mást mondtak volna azok után, hogy éveken keresztül azt hittem, hogy autóbalesetben haltak meg a szüleim?</i> Ugyan okklumentált, de nem volt elég figyelmes, mire megérezte az idegen jelenlétet a fejében, már késő volt.

Dühösen nézett Pitonra, erre a tanár azonnal visszahúzódott az elméjéből.

- Lárifári! Mi van akkor, ha azt mondtuk? – visította Vernon bácsi. – Azt mégsem mondhattuk, hogy olyan… izébe jár!

- Varázslóképzőbe – segítette ki Piton megvetően.

- Ugyan már!

- Ő varázsló, és mint már mondtam, erről nem tehet.

- Na, jó – toppantott Vernon bácsi -, ebből elég. Megbeszéltük a családban, végleg betelt a pohár. Potterrel egyszer s mindenkorra végeztünk.

- Hogy értik azt pontosan, hogy végeztek vele?

Petunia néni volt, aki magára vállalta a magyarázatot. Közben egy pillanatra sem nézett se Pitonra, se pedig Harryre.

- Nézze, én évekkel ezelőtt megesküdtem a testvéremnek, hogy végső esetben befogadom a fiát, ha valami történne vele, ami persze az életmódja következményeként meg is történt. Amikor befogadtuk a fiút, nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Hosszú éveken keresztül csak tűrtük némán a természetellenességét, de idén már betelt a pohár. Nem akarjuk, hogy itt legyen, és szerintem ő is jobban örül, ha a magafajtákkal van.

Piton egy lépéssel közelebb lépett, amitől a két Dursley hátrahőkölt.

- Tudom, hogy Dumbledore-tól tudják, hogy mennyire fontos, hogy Harry otthonának nevezhesse ezt a helyet.

- Ez nem az otthonom! – jelentette ki Harry nyomatékosan.

Hirtelen minden fej feléje fordult, és mind hitetlenkedő tekintettel, de Dursleyék arcán megkönnyebbülés is felfedezhető volt. Piton – illetve Albert Taylor – arcán azonban mintha a félelem suhant volna át. Harry megborzongott, nem tudta, hogy ettől a tekintettől, vagy attól, hogy megérezte, hogy valami mágikus hullámzik körülötte.

- Ugye megmondtuk!? – Vernon bácsi arcán önelégült mosoly terült szét.

- Harry – mondta nagyon lágyan a tanár, és előhúzott zsebéből egy finom anyagból szőtt zsákot-, kérlek, menj fel a szobádba, és pakold össze a holmidat.

- De…

- Menj!

Harry még utoljára Piton szemébe nézett, de mivel talán így hamarabb szabadulhat ebből a kínos szituációból, úgy döntött, nem vitázik. Bólintott, gyorsan búcsút intett rokonainak, és elindult az emelet felé.

Már majdnem a szobájánál járt, amikor meghallott egy varázsigét a földszintről.

- <i>Legilimens!</i>